A tűz

 

Tűz nélkül nehéz életben maradni a természetben. Véd a hidegtől, lehetővé teszi meleg étel, ital készítését, fénye melengeti a lelket (a túlélés során a pszichológiai tényezők az életet jelenthetik). Nem tökéletes eszköz viszont a rovarok elriasztására, ugyanis a kellő erejű füst az embert is elűzi.
A tűz gyújtása, táplálása nagy tudomány, különösen esőben, hóban, szélben.
  A legfontosabb tudnivalók ezzel kapcsolatban: a tűzifák jellemzői, a tűzrakóhely kiválasztása, berendezése, a tűzgyújtás és táplálás szabályai, a tüzek típusai, a tüzek építményei, különleges tüzek, a tűz rejtése, szállítása, tárolása, a tűzgyújtás eszközei, munkavégzés tűzzel, világítóeszközök. A tűzgyújtáshoz három dolog kell: hő, éghető anyag és oxigén. Ha e három tényező viszonya megfelelő, sikeresen gyújthatunk tüzet extrém körülmények között is.

Ilyenkor általában a gyújtásnál nagyon kevés hő áll rendelkezésre, legtöbbször csak egy kis láng, néha szikra vagy borsónyi parázs. Ezzel nem lehet azonnal arasznyi vastag ágakat meggyújtani: lépésről lépésre, egyre erőteljesebb hőt adó anyagokra kell átplántálni a lángot. Aki elhibázza a fokozatosságot, nem tud tüzet gyújtani. A kulcsszereplő a tapló. Régen a tűzszerszám (acél és kovakő) mellett hordták az összetört, salétrommal főzött taplót, amely egy szikrától is lángra lobbant. Mai szóhasználattal bármilyen anyag lehet ,,tapló", amely könnyen gyullad, de elég hosszan és magas hővel ég ahhoz, hogy a láng átterjedhessen a gyújtósra. Taplónak használhatunk papírt vagy természetes anyagokat: pl. nyírfakérget, porrá morzsolt korhadt fadarabokat, száraz nádat, pehelytollakat, száraz füvet, száraz mohát, a ruhánkból szövetszálakat stb. A száraz falevél nagy felülete elzárja az oxigén útját a lángtól, ezért erre a célra kevésbé alkalmas.

A túlélés nem azt jelenti, hogy feltétlenül azt használjuk, amit a helyszínen találunk. Az erdőt járva egész biztos, hogy tudunk gyűjteni alkalmas anyagot. Például a kiszáradt nyírfa kérge a legjobb tapló. Gyújtósnak vékony, száraz ágacskákat gyűjtsünk, ha mégsem találnánk (pl. felázott erdőben), akkor vastagabb ágból faragjunk forgácsokat (a nedves fának is száraz a belseje), esetleg egy gallyat hasogassunk be. Erős, nagyon éles kés és biztos kéz kell ahhoz, hogy ezek a bevágások hosszú, vékony, gyaluforgácsszerű lapok legyenek.
A tűzifának valót lehetőleg a fákról törjük, ne a földről szedjük, mert az még nyáron is magába szívja a nedvességet. Kiválasztásánál vegyük figyelembe, hogy a lombos fa jobb parazsat ad, a tűlevelű viszont könnyebben ég. A tűzifák toplistája csökkenő hőérték szerint: tölgy (erős hőjét sokáig megőrzi, ezért kiváló melegítő tűzhöz); kőris (nedvesen is ég); bükk (különösen főző tüzekhez alkalmas); juhar; nyírfa (nedvesen is ég); gyertyán, galagonya (zölden is használható). Kerüljük a következőket, mert gyorsan elhamvadnak, füstjük kellemetlen: vadgesztenye, szelídgesztenye, szil, bodza, hárs, nyár. A gyűjtött fa legyen karvastagságú (a vastagabb nehezen ég át). Egy kb. 10x70 cm-es hasáb 4-5 órán át ég. Tűzgyújtáskor általában mindenki nekiáll rövid darabokra vágni a fát. Teljesen fölösleges, ne pazaroljuk erőnket és ne koptassuk szerszámainkat ezzel. Ha van helyünk a tűz körül, egyszerűen tegyük a tűzbe a fa egyik végét és az égés ütemében toljuk be. Megfelelő mennyiségű és minőségű hozzávaló birtokában elkezdhetjük a tűzrakást. Egyenletes, széltől védett, száraz felületet keressünk (mocsárban megfelelő emelvényt építhetünk).

Ásóval jelöljük ki a tűz helyét, majd ássunk igényeink szerinti gödröt, vagy kövekkel, vastag, nedves fával kerítsük be. Ezután megfelelő hosszúságú tűzifákat egymás mellé téve készítsünk aljzatot. Ez elszigeteli a tüzet a hideg, nedves földtől és parazsat ad. Helyettesítheti kő, homok is, de a kő ne legyen porózus (pl. bazalt), mert szilánkokra robbanhat (kerüljük a nedves, patakból kivett köveket is). Télen a faaljat közvetlenül a hóra is rakhatjuk, a hő hatására besüllyed a földig.

A tűz felépítése során az ágakból készült alapzatra tegyünk keresztbe két párhuzamos, két-háromujjnyi vastag, rövid ágat. Ezekre fektessük keresztbe a nagyon vékony gyújtóst (így aláfér a begyújtásnál a gyufa vagy a tapló) úgy, hogy a szélirány felőli részen férhessünk hozzá a begyújtás során. Végül lazán, szellősen, sátorszerűen a vékony és ujjnyi ágakból építsük fel a tüzet: az egésznek lazának, levegősnek kell lennie.
Ez a rendszer egyetlen gyufával, tapló nélkül is meggyújtható. Ha van taplónk, tegyük a vékony ágacskák alá. Amennyiben szikrával gyújtó eszközt (kovát-acélt, magnéziumot, stb.) használunk, a tűzrakás közelében külön gyújtsuk meg. Az égő taplót behelyezzük a tűzrakás alá (lehetőleg a szél irányából). Tüzet a meggyújtott tapló fölé is építhetünk. Ilyenkor az előkészített gyújtóst, majd később a vastagabbakat rádobjuk az égő taplóra.
A túléléssel foglalkozók a legelképesztőbb anyagokat ajánlanak, mint minden körülmények között működő taplót: kerékpárbelső gumi, vazelin, lőpor. Én, ha tehetem, a kerti grillek begyújtásánál használt anyag préselt kockáit használom. Különlegesen nehéz körülmények között locsoljuk meg denaturált szesszel a gyújtóst, de ezt benzinnel sose tegyük.

A tűz már "a miénk", amikor a közepes vastagságú ágak meggyulladtak. Ekkor rakhatjuk rá a vastagabb ágakat. A tűz táplálása folyamatos figyelést követel. Fontos, hogy a tűzifa vége ne lógjon a levegőben, mindig érjen a parázshoz vagy a másik égő fához. Kerüljük a fák szorosan egymás mellé fektetését, mert nem tudnak keresztülégni. Ha mégis párhuzamosan rakjuk, hagyjunk helyet a fák között. A legjobb csillag alakban elhelyezni a fákat. A tűz égésközéppontjában a fa vége és ne a közepe legyen, így gyorsan meggyullad. Frissen vágott tűzifát szárazzal vegyesen rakva hosszan égő tüzünk lesz. Amennyiben parázsról gyújtunk tüzet, rakjunk rá egy kevés gyújtóst, majd hosszan, erőteljesen fújjuk meg többször a parazsat, amíg fehéren nem izzik. E feladatot könnyíti meg az indián tűzfúvócső. Ez egy hosszú, ujjnyi vastag cső az egyik végén szűkített kimenettel, amely lehetővé teszi az oxigén koncentrált eljuttatását viszonylag biztonságos távolból. Segítségével a parázsra tett vastag fa is meggyújtható.

A tűzrakás különleges módja az egy- vagy kétszemélyes túlélőtűz. Ehhez keressünk egy jókora követ. Emeljük fel és támasszuk meg úgy, hogy földben feküdt alja tükörként verje vissza a hőt. A nagyon kicsi, csak ujjnyi keresztmetszetű ágakból a tüzet a kő helyén maradt mélyedésbe rakjuk. Ha továbbmegyünk, egyszerűen visszabillentjük a követ, amely eloltja és elrejti a tüzet.
Nagy hidegben a tűzrakóhelyet lehetőleg úgy jelöljük ki, hogy a hátunk mögött valamilyen hővisszaverő felület legyen (pl. sziklafal). Ha nincs ilyen, akkor pokrócból csináljunk paravánt. Vele szemben, a hősugár irányítására építsünk úgynevezett kanadai kandallót. Verjünk le egymástól kb. 60 cm távolságra két karvastagságú karót  párhuzamosan, kb. 80 fokos szögben a tűz elé. A ferde cölöpökre egy réteg tűzifából rakjunk falat. Ezeket friss fával cserélve mindig száraz tüzelőnk lesz.
Írta: Makrai Tibor István