Ívása március-április hónapokban történik. Ahol a természetes ívás nem mindig sikeres, az ívó terület hiánya miatt, ott süllőbokrokat helyeznek ki (borókabokor), hogy megfelelő ívó helyet biztosítsanak a süllők számára. A süllő 10-12 fokos vízhőmérsékletnél párosan ívik. Ha a vizek korábban felmelegszenek, akkor az ívás is hamarabb kezdődik, ha viszont a tavasz késik, akkor a „süllőszerelem" is elhúzódhat, akár május közepéig is. Sajátos tulajdonsága a tejes süllőnek, hogy miután a lerakott ikrákat megtermékenyítette, a fészek mellett marad, azt őrzi és gondozza.
A hím általában fák víz alá lógó gyökereit vagy alámosott nádgyökereket választ fészeknek, amit megtisztít és őriz az ivadékok kikeléséig. Távol tartja az egyéb halakat, és úszóival legyezgeti az ikrákat, hogy friss vízhez juttassa azokat. Az ivadékok kikeléséhez kb. egy hét, majd még egyszer ennyi telik el, az úgynevezett nem táplálkozó lárvakor időszakból. A kikelő ivadék kezdetben szikzacskóját éli fel, majd ezután megkezdi ragadozó életmódját.
Az ezek után következő időszakban máris a ragadozó ösztön működik, és bár csak nagyon apró élőlényekkel táplálkozik, azt már úgy teszi, ahogy felnőttként is.
Az apró állati szervezetek mellett, háromcentiméteres nagyságának elérése után, már szinte kizárólag a keszegfélék ivadékaival táplálkozik. Tragikus hatású lehet a süllő szaporodása szemoontjából a hőmérsékleti okok miatt elhúzódó ívás, mert a korábban leívó keszegfélék ivadékai ekkorra már „kinőnek" a kis süllő szájából, és így legtöbbjük vagy éhenhal, vagy pedig „kannibál" módon egymást kénytelenek felfalni, illetve más ragadozók, különösen a több mint egy hónappal korábban ívó csuka már jóval fejlettebb ivadékainak esnek áldozatul. A kilós tömeget a süllő kb. a negyedik-ötödik évben éri el.

Gasztronómiai értéke szinte felbecsülhetetlen most, amikor a süllő — s más nagy értékű haszonhalak — élettere egyre szűkül, sőt szennyeződik. Sütve, de főleg főzve, hidegen majonézzel, vagy tartármártással ínyencfalat.
valamikor a pisztrángot tartották a halak királyának. Ma a pisztráng helyét, amióta nagyüzemileg tenyésztik vitathatatlanul a süllő vette át: az előbbinél ritkább, ínyencebb falat, fehér húsa és annak kevés zsírtartalma miatt sokkal keresettebb, az ára is kétszerese a pisztrángénak.
Nemcsak a tányérban delikátesz a süllő, hanem horgászata is a különlegességek közé tartozik. Horgászata pergetős-műcsalis, úszós és mártogatós módszerrel történik. A műanyag és fém halutánzatok, a twisterek és wobblerek korszakában a megfelelő csalihal kiválasztása lényegében a pénz, meg a tapasztalat kérdése. A reggeli és szürkületi órák a legeredményesebbek, főleg melegebb időben. Ősszel egész nap próbálkozhatunk a pergetéssel. A felszerelés közül megemlíthetjük a 2,7-3 m hosszú botot, a peremfutó orsót (közepest), a 20-22-es zsinórt. A süllőt vízbedőlt fák ágai közt, vízbe épített kőgátak, kőhányások, víz alatti akadályok mellett, vízi uszályok és kikötött hajók faránál (annak hátsó részénél) kell keresni. Beakasztás után nem védekezik „csukaszerűen”, nincsenek kirohanásai. Igyekszik a mélyebb részekre menekülni, de fárasztása esetén hamar megadja magát. Szákban, vagy felkantározva, élve nem tartható.
Horgászata — főleg a nagyobbak felkutatása, majd horogra akasztása — mindig élmény.
Március 1-jétol április 30-ig terjedő tilalmi idő kivételével egész éven át eredményesen horgászható. Horgászatával kapcsolatban meg kell említeni, hogy a süllő nem szereti a fényt. Ám rejtőzködő életmódjából még nem következik egyenesen, hogy éjszakai ragadozó, hiszen nappal is nagy sikerrel fogható. Mondhatjuk, hogy búvóhelye egyben leshely is, mert amennyiben módja nyílik rá, igencsak rárabol a prédára, lehet bármilyen napszak is.
Ami még éredekesség, hogy a süllő nem csak élőcsalival fogható, hanem kedveli a halszeletet is. Téli süllőzésnél használhatunk nagyobb haldarabot vagy nagyobb csalihalat is. Ezt fenekező, illetve úszós készséggel egyaránt nagy sikerrel próbálhatjuk.
A süllőnek a kifogható mérethatára 30 cm, az ennél kisebb példányokat - a szabályzat értelmében - vissza kell ereszteni.