Európai őz (Capreolus capreolus) Ország: Állatok (Animalia) Törzs: Gerincesek (Chordata) Osztály: Emlősök (Mammalia) Rend: Párosujjú patások (Artiodactyla) Alrend: Kérődzők (Ruminantia) Család: Szarvasfélék (Cervidae) Alcsalád: Őzalakúak (Capreolinae) Nem: Capreolus Faj: C. capreolus   Elnevezések: az őz hímje a bak, nősténye a suta, a fiatal egyedeinek neve a gida.

Az őz vagy európai őz Európa nagy részén és Kis-Ázsiában fordul elő, Korzika, Szardínia, Írország és Kelet-Európa keleti határa kivételével. Testfelépítésükből következtették ki, hogy ez a kis szarvasféle eredetileg a sztyepek peremterületein és Kelet-Európa, valamint Ázsia erdős sztyepjein élt. Az őz Magyarország teljes területén megtalálható. Az alföldi területeken a jelenlegi sűrűséget a hatvanas évek második felében és a hetvenes években érte el. Korábban inkább a domb- és hegyvidéki, erdősültebb területeken éltek nagyobb állományai.  Kedveli a nádasokat, magas füves bozótosokkal tűzdelt térségeket is. Az emberi hatások a történelmi időket tekintve az őznek kedveztek, pl. a zárt erdők kitermelése, szűz területek feltörése és a gyepesítés, az intenzív mezőgazdálkodás. A hegyvidékeket nem kifejezetten kedveli, 2400 méternél magasabban ritkán fordul elő.   Téli bundája szürkésbarna, ezt nyáron vörhenyesbarnára cseréli le. A gidák szőrzete fehér és fekete foltokkal mintázott, bundájuk később világos vörös és barnás színűre változik. Az agancsképződés már fiatal korban elkezdődik: a fiatal bak homlokán egy kicsi dudor nő, melyet télen ledob. Az őzbakokat kis agancsuk alapján fel lehet ismerni, ugyanis a sutáknak nincsen agancsa. Az első igazi agancsképződmény egy kb. 10 cm hosszúságú nyárs, ami elágazó is lehet. Ezt is leveti az állat, és újabb agancsot növeszt a rózsatőről. A növekedés befejeztével a vérerekkel átszőtt háncs (barka) összezsugorodik és felszakadozik. A bak ezután kezdi letisztítani az agancsát a bokrok ágaihoz, a fatörzsekhez dörzsöli vagy a talajba döfködi. A teljesen kifejlett agancsszárnak általában három ága van. Az agancs ágainak biológiai jelentősége van: a vetélytársak harca során az ágak összeakadnak, és megakadályozzák a komolyabb sérülést, amely még a győztes fél számára is komoly következményekkel járnának. 

Az őz elterjedési területének egészét tekintve mintegy 1000 növényfajt fogyaszt. Az északi és alpesi területeken a gombák és zuzmók fogyasztását is leírták. A téli, táplálékhiányos időszakban fenyőfélék tűleveleit is eheti. Az őz táplálkozására a nagyfokú válogatás a jellemző, a nagy energiatartalmú, magas víztartalmú és könnyen emészthető táplálékokat kedveli. Kis bendője és az emésztő csatornán való gyors áthaladás miatt gyakran, de kis mennyiségeket kell ennie. A táplálék összetétele  az évszakok és az egyedi szokások szerint is változhat, de a pillanatnyi elérhetőség erősebben befolyásolhatja az összetételt. Télen a rendelkezésre álló táplálék fogyásával a fogyasztott növények változatossága csökken, ami miatt az anyagcsere sebessége és a táplálékfelvétel is csökken. Tavasszal az anyagcsere ráta, az energiaigény és az emésztési folyamatok is növekszenek. Ősszel a koncentrált táplálékok (termések, magvak és gyümölcsök) fogyasztása emelkedik, összefüggésben a téli zsírtartalékok felhalmozásával. Az őz testének felülete az állat tömegéhez viszonyítva nagy, és nagyon sok meleget sugároz ki. Ezért méreteihez képest több táplálékot kíván, mint pl. a jóval termetesebb gímszarvas.

A bakok első életévük végére válnak ivaréretté. Ennek ellenére kicsi a valószínűsége, hogy többségük 3 éves kora előtt részt venne a szaporodásban. Ennek oka, hogy az őzbakok territoriálisak és kevés bak képes 3 éves kora előtt territóriumot foglalni. Az őzbakok március és október-november között aktívak ivarilag, de az üzekedési időszak július-augusztusra korlátozódik. A suták többsége 14 hónapos kora körül válik ivaréretté. Az őz az egyetlen szarvasféle, amelynek embrionális fejlődése nem folyamatos. A termékenyülést követően a magzati fejlődés megáll a morula stádiumban, amikor az embrió a méhbe jut. A magzat csak december végén, januárban ágyazódik be és az embrionális fejlődés csak ezt követően folytatódik. A késleltetett beágyazódás miatt a vemhesség ideje 264 – 318 nap között változhat. Ennek oka az, hogy a gidák csak a kedvező tavaszi időszakban szülessenek meg. A suta 1-2 gidáját a réten vagy a bokrok között elli meg, és csak a szoptatás idejére keresi fel őket. A gidáknak semmiféle szaguk nincsen, és pettyes védőruhájuk elrejti őket ellenségeik elől. A suta a támadóval szemben elülső lábainak erős rúgásaival védekezik. A gidák április és július között születnek meg, nagy többségük május-júniusban. Születésük időpontja befolyásolja esélyeiket a tél átvészelésére. A későn született gidák ugyanis nem tudnak már eléggé megerősödni a túléléshez, a korábban világra jöttek pedig megfagyhatnak. A kifejlett őzsuta jellemzően 2 gidát ellik, de előfordulhat 3, sőt nagyon ritkán 4 gida is. A megszülető gidák súlya 1-1,7 kg, teljesen kifejlett pettyes szőrzettel és látással jönnek világra. A születés utáni néhány napban gyakorlatilag védtelenek, ilyenkor éri őket a legtöbb ragadozók okozta veszteség. Az őzsuta gidáit néhány hónapig szoptatja. A tejtermelés augusztustól kezd csökkenni és kora őszre teljesen elapad. A gidák az elválasztáskor már teljes egészében növényi táplálékokat fogyasztanak. Az őzgidák növekedése gyors, 2 hetes korukra születési súlyukat akár meg is duplázhatják, őszre a kifejlett testtömeg 60-70%-át érik el. A fiatal őzeknek esélyük csak akkor nyílik a tél átvészelésére ha ősszel már 12-14 kg tömegűek.

Az őz nyáron jellemzően magányosan, vagy kis családi csoportokban él, pl. suta a gidáival, ősztől tavaszig azonban kisebb nagyobb csapatokat formálnak. Erdei területeken 4-8 egyedből, nyílt mezőgazdasági területeken 40-90 tagból álló csoportok is kialakulhatnak. A tél folyamán a nyílt területeken a táplálékban gazdagabb részeken koncentrálódnak. A vadászati és vadbiológiai irodalom megkülönböztet „erdei” és „mezei” őzet, a kettő közötti különbségnek azonban genetikai okát nem lehet kimutatni. Valószínű, hogy a környezethez való rugalmas alkalmazkodás (viselkedés), illetve a jobb táplálékellátottság (nagyobb testméretek és szaporodás) az oka. Az őz szabad területen mintegy 10 évig is elélhet. Állat- és vadaskerti adatok alapján 15-17 év lehet a legnagyobb élettartam.

Nappal hosszú, legeléssel megszakított pihenőket tartanak. Általában alkonyatkor és hajnalban táplálkoznak, mert kis bendőjükbe nem fér annyi táplálék, amit egész nap kérődzhetnének. Az őznek nem szabad egyszerre sokat ennie azért sem, mert mindig fennáll a veszélye annak, hogy hirtelen menekülnie kell, és ehhez mozgékonynak, fürgének kell maradnia. Tavasszal megkezdődik a táplálékkeresés időszaka. A suták tavasszal és nyáron megkísérlik a gidák felneveléséhez megfelelő területeket birtokba venni, és meg is védelmezni. A kiválasztott területüket mirigyeikkel megjelölik. Az őzek szaglása jó, mely elősegíti a veszély elkerülését és a fajta megismerését. Kitűnő a hallásuk is, azonnal reagálnak minden gyanús hangra mély ugatással.

A Berni Egyezmény III. Függeléke szerint védett faj, Magyarországon természetvédelmi oltalom alatt nem áll.

Őzgidákat veszélyeztet a kirándulók jóindulata!

Az egy-két hetes gidák még gyengék ahhoz, hogy a turisták közeledtére anyjukat követve elmeneküljenek. Veszély eseten ezért tökéletes rejtő színükben bízva lelapulnak az avarba, és úgy várjak, hogy anyjuk visszatérjen hozzájuk. Sajnos a kirándulók egy része tudatlanul árvának hiszi az így egyedül talált állatot, és megsimogatja, vagy legrosszabb esetben magával viszi, hogy felnevelje. A fogságban a gidák azonban csak a legritkább esetben maradnak életben, a nagy stressz és az anyatej speciális összetevőinek hiánya miatt néhány hét vagy akár nap alatt elpusztulnak. Ha nem is viszik el a gidát, a visszatérő anyaállat az idegen szagot megérezve már valóban sorsára hagyja gidáját, a fogságban pedig rövid idő alatt elpusztulnak.