A megtermékenyített peték a fenékre süllyednek. Üvegtiszták és enyhén sárgás színűek, átmérőjök 1,5 és 2 miliméter között mozog. A lárvák a 38 nap múlva bújnak ki az ikraburokból, 4-5,5 milliméter hosszúak, a has alatt világossárga szikzacskó található, mely biztosítja első nyolc napi élelmüket.A lárvák még úszni nem tudnak fejjel előre lesüllyednek a fenékre, itt ragasztómirigyükkel megtapadnak a fenéken. Egy nap után úszni kezdenek első úszásuk folyamán a vízfelszínre igyekeznek, hogy levegőt szippantva megtöltsék úszóhólyagjukat. Gyakran több napig is eltart míg feltöltik az úszóhólyagot levegővel.Vizeinkben többnyire 1-3 kg-os súlyban kerül horogra. De nem ritka a több kilogrammos, sőt 10 kg-on felüli sem. A legnagyobb példányok 20 kg körüliek.A ponty lehetséges életkoráról régebben fantasztikus elképzelések uralkodtak. Ma már a pikkelyminták vizsgálatával egészen pontosan meg tudják állapítani a ponty életkorát. Például egy 20 kilogrammos ponty életkora bizonyíthatóan 12 év volt. Ugyanakkor egy svéd rekordhal amely 19,30 kilós volt életkora viszont 30 év volt. Maximális életkor a pontyoknál kb. 35-40 évre tehető, de előfordulhatnak szélsőséges esetek is. Bloch szerint a legnagyobb pontyot, amelyről tudunk, az Oderából Frankfurtnál fogták ki, ez 2,5 m hosszú és 35 kg súlyú volt.

A pontyivadék az első időben apró állati és növényi szervezetekből él. Kerekesférget, vízibolhát, kandicsrákot, víziászkát, kérészeket, és mindenféle lárvát fogyaszt, különösen kedveli az iszapos részeken meghúzódó árvaszúnyoglárvát. A ponty növényi táplálékot is felvesz, elsősorban algákat, de fogyasztja a friss növényi hajtásokat is. Nevezhetjük a pontyot mindenevőnek. A nagyobb pontyok esetenként a kisebb halakat is bekapják, de a ponty ettől még nem ragadozó. Étlapján megtalálható mindenféle féreg, csiga, kagyló, pióca, szitakötőlárva, tehát minden ami az iszapban rejtőzködik. A táplálékot a ponty a harmonikaszerűen előrenyúló szájával veszi fel, majd garatfogaival felaprítja. Gyomra nincs, a táplálék közvetlenül a hosszú béltraktusba kerül.

Magyarországon a ponty őshonos halfaj, még külön kettő magyar változata is van. A Duna vízrendszerében a legelterjedtebb forma a pikkelyes, mérsékelten magas hátú tőponty. Hazánkban az 1800-as évek vége felé kezdődött az európai alfajból kitenyésztett, és mára háziasítottnak tekinthető tógazdasági nemespontyok tenyésztése. Legismertebb a magas hátú, kevés pikkelyű tükörponty, az oldalpikkelysoros és a pikkelynélküli bőrponty.

A ponty igen régóta él Európában. Maradványait megtalálták olyan rétegekben, amelyek még a jégkorszak előtti időből valók. A svájci cölöpépítményekben is tömegesen találták maradványokat. A jégkorszak miatt a melegvizet kedvelő halak délre szorultak le, később azután újból visszakerültek. A görögök és a rómaiak is ismerték és ételül használták őket. Ausonius, aki a Krisztus utáni IV. században élt és "Mosella" című versében a Mosel halait felsorolta, a pontyot még nem említi. 583-ból való az a följegyzés, mely szerint Nagy Theodorich, ravennai udvartartása részére pontyokat hozatott a Dunából. A pontyot a kereszténység terjesztői telepítették újból Közép és Észak-Európa vizeibe. A délről érkező szerzetesek észak felé lépésről-lépésre magukkal hozták a kedvelt böjti eledelt, a pontyot. Poroszországban már 1399-ben szó van a német szerzetesrendek számadásaiban pontyostavakról. Innen terjedt el 1560-ban a ponty Dániába és 1729-ben Pétervárra. Angliában legelőször 1496-ban említik, de tudjuk, hogy ott ismételten újból és újból meghonosították. Észak-Amerika több kísérlet után 1877. óta tekinti meghonosodottnak, Japánban, ahol régebben Kínából bevitt fajtája élt, a pontyot csak 1904-ben honosították meg. A régi krónikások különösen a kolostorokkal kapcsolatban nálunk is gyakran említik a "piscinákat" (halastavakat), amelyekben pontyot tartottak. A ponty csak Afrikából és Ausztráliából hiányzik.